Mi történne, ha nem lennél maximalista?

Ugyan nagyon is trendi a „maximalista vagyok” kijelentést hangoztatni, a tapasztalatok – és talán a saját tapasztalataid is – azt mutatják, hogy egy maximalista ember szinte sosem elégedett az életével. Szerencsére van kiút ebből a zsákutcából egy jobb életminőség felé.


Te meddig szorongsz egy vélt- vagy valós hiba miatt? Sokan terhelik életüket a rosszul értelmezett maximalizmusukkal, az önmaguk felé támasztott irreális elvárásokkal, a tökéletesség örökös hajszolásával. Ez a gondolkodásmód viszont sosem engedi meg az elégedettséget; egy maximalista sosem hajtja le a fejét elégedetten és sosem ébred szorongás nélkül. Ha a munka- vagy éppen a sporttevékenység terén kifejtett aktivitás más életterületek rovására megy – párkapcsolat, házasság, énidő, hobbi – akkor ott nem lehet jó és fenntartható életmódról, életminőségről beszélni.


A coaching során nagyon gyakran visszatérő elem a „nem tudok leállni”, „maximalista vagyok” kijelentés, de a „jól érzed magad így?” kérdésre viszont mindig a „sosem vagyok elégedett” válasz érkezik. A folyamatos elégedetlenkedés és az ebből fakadó szorongás az élet minden területére kihat, így alaposan a mélyére kell annak ásni, hogy valójában mi is áll a kóros teljesítménykényszer mögött. A maximalizmus mögött leggyakrabban valamilyen gyerekkori trauma – jellemzően a szülők felől érkező irreális elvárások és folyamatos elégedetlenkedés – húzódik meg. Emellett egyszer többször tapintható ki egyfajta közösségi-társadalmi nyomás, elvárás is.


Érdemes különbséget tenni egészséges és beteges maximalizmus között; előbbi, noha szereti magasra tenni a lécet és komoly célokat kitűzni maga elé, mégis nyitott és befogadó a visszajelzésekre. A hibázás számára pozitív esemény és az élet szerves része, amiből építkezni lehet. Ezzel szemben egy a kóros maximalista egészen másképpen működik; rosszul éli a hibázást, a legkisebb hibákat is felnagyítva terjeszti ki azt az egészre és csak a százszázalék fölötti teljesítményt tartja elfogadhatónak, a negatív visszajelzésektől pedig kiveri a víz, iszonyatos szorongással telnek a napjai. A végeredmény gyakran a kiégés.

Egy betegesen maximalista ember

  • a hibákban saját alkalmatlanságát látja

  • a magabiztossága egyenes arányban áll a teljesítményével

  • a saját maximalizmusát várja el mindenkitől

  • biztonsági játékos, komfortzónán belül marad és kerüli a hibázás lehetőségét

  • folyamatosan szorong

  • folyamatosan elégedetlen

  • egyre romlik a mentális és a fizikai állapota

Minden ember hibázik az élete összes területén. A hibák lehetnek kisebbek és nagyobbak, helyrehozhatók és „végzetesek” is. De lehetnek kreáltak is. Nagyon fontos definiálni önmagunk számára, hogy mit is tartunk hibának, mert ez nagyban meghatározza a frusztrációs szintünket is. A maximalizmusba belebetegedők egyik jellemzője, hogy e lépést kihagyják az életükből, ezért szoronganak (!) egy nem csatolt doksi vagy egy elütés miatt. De érdemes újra kimondani: minden ilyen szorongás mögött meghúzódik egy mélyebb, katalizáló téma, aminek a főszereplője lehet egy zsarnok anya vagy egy kőkemény, frusztrált és a saját életével is elégedetlen apa is.


E témával mindenképpen foglalkozni érdemes, de nem szükséges azonnal terápiába vonulni, hiszen az ember képes megtalálni a saját megoldásait is. A magas szintű önismeret, a reális énkép és teljesíthető célok kitűzése, a tökéletes helyett a kiválóra törekvés az első lépések a kóros maximalizmussal leszámolás útján.


És ami fontos: tudatosítani kell a sikereket és nem szabad fukarkodni az öndicsérettel sem!

Egy vessző, egy pont nem „hiba”. Nem ott lenni a gyerekünk fontos pillanatainál, rosszakat lépni egy házasságban, rossz helyre utalni egymillió forintot, nem figyelembe venni egy másik ember szükségleteit. Itt kezdődnek a hibák.


Összegezve A maximalizmusnak két fajtája van és az egyik kifejezetten képes arra, hogy örökösen elégedetlenné tegye az embert. Érdemes megérteni az okát, a mozgatórúgóját, majd a szükséges változtatásokat megtenni; a végeredmény kevesebb stressz, több nyugodt óra és jobb életminőség.


A következő posztban a „hogyan”-ról írok majd.


Fotó: Jan Vasek/Pixabay



27 megtekintés0 hozzászólás